JANKÓ JÁNOS

(Tótkomlós, 1833. – Budapest, 1896.): festő, karikaturista.

Több mint 70 000 rajzával humoros karikatúra rajz megteremtője, s kortársai között e
műfaj szinte egyetlen művelője. Először egy kereskedősegédtől tanult rajzot, de 17
évesen már ő is tanította e tárgyat a szarvasi gimnáziumban. 20 évesen Pesten
fejlesztette tudását, itt állította ki első képeit (Búsuló betyár, 1854; Felköszöntő a
korcsmárosra, A menyasszony üdvözlése, 1855; Magyar parasztmulatság, 1860,
amelyek a magyar népélet legjellemzőbb mozzanatait tükrözik vissza. Ezek az
életképek színnyomatokban is megjelentek, s nagy népszerűségnek örvendtek
(Menyegzői dráma, Magyar Nemzeti Galéria; Csokonai a csikóbőrös kulaccsal,
Szépművészeti Múzeum). A falu szépét táncra kérik című alkotása a Magyar Nemzeti
Galériában található. Olykor drámai hangvételű életképein a paraszti élet valósághű
bemutatására törekedett. 1862-ben ment Bécsbe, s a bécsi akadémián folytatott
tanulmányokat 1864–66-ig. Karikatúráival itt aratta első sikereit. 1866-ban Pestre
hívták, hogy a magyar élclapoknak dolgozzon. Nevét rövid idő alatt jó hangzásúvá
tette az egész országban. Készített rajzokat a bécsi Kikeriki, a Bolond Miska (1860–75),
a Bolond Istók (1878–1919), az Urambátyám (1886–1906), Az Üstökös (az Urambátyám
utódja), a Vasárnapi Újság, a Magyarország, a Nagyvilág, a Hon és Külföld, a Képes
Családi Lapok és a Divat számára. „Fellépte előtt magyar karikatúra-művészetről nem
beszélhetünk” – írja M. Kiss Pál. Művei megjelentek az Illustrated London Newsban is.
Zseniális karikatúrafigurákat talált ki (Sanyaró Vendel, Tojáss Dániel, Seiffensteiner
Salamon stb.). Ezeket a közkedvelt alakokat főként a Borsszem Jankó közölte. Jókai
1858-ban karikaturistákat keresett Az Üstökös számára. A pályázatra Jankó is küldött
be rajzokat, s Jókai őt választotta. 1860-ban tűnt fel először humoros rajzaival a hazai
élclapok hasábjain. Egyszerre négy különböző gondolkodásmódú lapnak is dolgozott.
„Gyakran még ki sem száradt tollából a tinta, mellyel valamelyik kormánypárti
vezérférfiúnak eltorzított alakját vetette papírra a Bolond Miska, később a Bolond Istók
számára, midőn a kormánypárti Borsszem Jankó szerkesztője kopogtatott az ajtaján s
az ellenzék legismertebb alakjainak karikatúráit kívánta. „Jankó … szókimondó, igaz
bíráló, akit a kiegyezés korának minden kérdése foglalkoztatott, s állásfoglalása
egyértelműen progresszív” – írja Koczogh Ákos, majd így folytatja: „Jankó korában
nem volt meglepő, hogy több gazdát szolgált s egymással ellentétben álló politikai
csoportok számára rajzolt. A kor üzleti szellemének megfelelően bérmunkásként
dolgozott egy-egy lapnál, de egyikőjüknek sem adott igazat. A politikai pártok
viaskodása amúgy mélységes undorral töltötte el. Kezdetben az ellenzéktől sokat
várt, rövidesen azonban tapasztalnia kellett, hogy az ellenzék képviselői is az uralkodó
osztály érdekeit képviselik, s így nyugodtan karikírozta annak képviselőit is.” „A Deákféle
kormánypártot, az ellenzéket, a balközépet Tisza Kálmánnal és a szélsőbal heves
küzdelmeit egyformán megörökítette Jankó” – írja monográfusa, Szana Tamás. A
Deák által alakított kormányélclapnak nem szívesen dolgozott, mert a szerkesztő őt
„kemény balpárti”-nak nevezte. „Ha valaki a pártok fölött áll, úgy művészbarátom
az” – írja Ágai Adolf 1871-ben Jankó egyik karikatúráját elemezve. „Szerkesztői ellátták
őt a szereplő politikusok fényképeivel, ezek példás ábécérendben tornyosultak Jankó
nagy tölgyfa asztalának egyik sarkán. Ha sor került valamelyikre, csak ki kellett onnan
húzni. Jankónak rendszerint nem volt róluk személyes emléke. Innen az, hogy sok
politikai karikatúráján az alakok jól mozognak, de az arcuk merev, kifejezéstelen. Ezért
is alkalmazta gyakran, hogy az illető politikus kalapjára vagy éppen ruhájára ráírta a
nevét, hadd tudja meg mindenki biztosan, kiről van szó. Politikai karikatúráiból
kezdetben így legtöbbször hiányzik az élményszerűség.” „Klics Károly egy ideig nálunk
dolgozó csehországi grafikus felszabadítóan hatott Jankóra. Miután átvette tőle a
Borsszem Jankót (1868), elevenebbé, lazábbá, könnyedebbé vált Jankó János
művészete. Jellemábrázolása mélyült, szakított a központi kompozíció sablonjával,
bár ezek után is inkább a mozdulatokat, a pátoszt tette nevetségessé, vagyis inkább
a testben, a mozgásban, a tartásban kereste az egész ember nevetséges voltát,
semmint az arckifejezésben.” „Természetes, hogy mint grafikus a vonalból indult ki, s
kerüli a tónusokat – ez az újabb kori karikatúrának amúgy sem a feladata, a gyors
ötlet és annak megvalósítása jegyében. Ám későbbi rajzaiban vonalrendszere mégis
tónusosabbá lesz, több nyomatékot helyez egy-egy részletre.” M. Kiss Pál:
„Alkotásaiban általában a témából, nem a látványból indul ki. E szemléletmódja az
illusztrálásra igen alkalmassá tette tehetségét. Életrajzírói nem eléggé hangsúlyozták ki
ebbéli készségét.” Jankó a modern magyar karikatúra megteremtője. Illusztrátorként
is jelentős volt (Petőfi díszkiadása; Mikszáth: Beszterce ostroma, Kísértet Lublón). Ágai
írta róla: „Ami politikai, írói tudás volt Magyarországnak 1860-tól 1895-ig, az mind
megpördült a Jankó ceruzája hegyén. Vagy hetvenezerre tehető a képek száma,
melyeket 35 év alatt szolgáltatott… Egymaga uralkodott a humoros rajz országában.
„Szabadidejét festményeinek szentelte, mert mindig is festő akart lenni. Bár alföldi
tájképei sikeresek voltak, azonban a karikatúrarajzolás biztosabb megélhetést nyújtott
számára. Karikaturistaként a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évekig terjedő
időszakban alkotta Jankó a legjobb rajzait. Portrékarikatúrái maradtak mindvégig a
jellegtelenebbek: a lélektani megfigyelések iránt nem volt érzéke. A szerkesztők
ugyan biztatták a vonások torzítására, mégsem lett arcképeiből igazi karikatúra,
legfeljebb arányaiban megváltozott portré. A mozgások, mozdulatok és a helyszínek,
az atmoszféra jellemzéséhez viszont annál jobban értett. Vonalai magabiztosak,
lendületesek és játékosak, hajlékonyak voltak, s ekkor már mozgalmas
kompozíciókban alkalmazta a kiemelés lehetőségeit is.” (Buzinkay Géza).
Szülőfalujában ma középiskola viseli a nevét.
Publikáció: Üstökös (1960–90), Bolond Miska (1860–75), Fekete Leves (Pest, 1861),
Kakas Márton Naptára (1861), Röppentyűk (1862), Üstökös Albuma (1862),
Handabanda (Pest, 1863), Ifjúság Lapja Gyermekbarát (1863), Paprika Jancsi (Pest,
1865), Magyarország és a Nagyvilág (1865), Bolond Miska és Üstökös közös Naptár
(1865), Hétfejű Sárkány (1866), Magyarország Képekben (1867), Pecsovics (1867–68),
Heti Posta (Pest, 1868), Borsszem Jankó (1868–91), Pecsovics Naptár (1868), Kobold
(1868), Körmös Ferkó (Pest, 1870), Mátyás Deák (1871), Ország-Világ (1871), Barát Füle
Naptár (1871), Bolond Istók (1878–1919) Charivari (Bp.) (1875–76), Mamelukok Albuma
(1878–79), Nagy Tükör (1878), Úti-Lapu (1880, Bp.), Tavasz (1880), Füstölő Naptár
(1883), Garabonciás (Győr, 1884–85), Magyar Szalon (1884), Poszkiszli Naptár (1885),
Pikáns Naptár (1885), Urambátyám (1886–96), Pokrócz Ádám (1886), Veréb Jankó
(Pécs, 1886–92)), Pikáns Lapok (1886), Virtus Naptár (1887), Magyar Ifjúság (1887),
Pikáns Naptár (1888), Képes Folyóirat (1889), Torma (Szombathely, 1890–91), Hoch-
Hexi Naptár (1890), Szellem Töpörtyű (1890), Mokány Berci Naptára (1893), Nyitricska
(Nyitra), 1894), Új Budapest (1894), Püf Neki (1896), Borsszem Jankó (1896), Bolond
Istók (1896), Herkó Páter (1896). Szignó: Jankó.