Sugár János: Vonalgondolatok

A magyar karikatúraművészet különlegességét igazából egyetlen korszak jelenti, viszont ez az időszak nemzetközileg is kiemelkedő, a világ karikatúraművészetében is egyedülálló – és máig nem kellőképpen feldolgozott. Az 1950-es évek végétől nagyjából egy negyedszázadon át egyszerre több, világszínvonalú alkotó is dolgozott, akik megújították a magyar karikatúraművészetet. Többségük ráadásul egyazon szerkesztőségen belül.

A fennállásának második periódusát élő, átlagban heti 400 ezres példányszámban megjelenő Ludas Matyiban hetente, szerényen számolva is kb. 60 rajz jelent meg, nagyjából ugyanattól a tíz (később több) szerzőtől.

Máig nem felderített, de valószínű a véletlenek folytán olyan fiatal művészek kerültek össze ebben a szerkesztőségben, akik különböző irányokból érkezve ugyan, de rövid időn belül világszínvonalú alkotói tevékenységgel határozták meg a korszakot. Olyan zseniális formanyelvű, újító szellemű
karikatúraművészek dolgoztak egy időben, mint Kaján Tibor, Várnai György, Pusztai Pál, és 1959-ig Réber László, vagy a hozzájuk képest benjámin, Hegedűs István, hogy tényleg csak a legnagyobbakat említsük.

Mindegyikük egyéniség volt, és egymástól eltérő módon, de korszerű, egységes, és virtuóz nyelven szólaltak meg, és ezzel új minőséget hoztak ebbe a műfajba. Réber László volt közülük az első, aki intellektuális, és grafikailag is átgondolt rajzokkal jelentkezett az ötvenes évek végétől. Kaján a “vonalgondolatok” mestere, akit Réberrel együtt egyfajta minimalista intellektualizmus jellemez mind a mai napig. Várnai György rajzmodora nagyon gyorsan, pár év alatt, a 60-as évek elejére kialakult, és a rajzi feketehumor mestereként haláláig ezen a magas színvonalon dolgozott. Az ő rajzaik sokszor szöveg nélkül is tökéletesen működnek, mert az abszurd humort zseniális dramaturgiával, képileg is meg tudják jeleníteni. Ők a filozófusai a karikatúrának. Ezzel szemben kortársuk, Pusztai Pál frivol világa mintha egy felnőtteknek szóló rajzfilm képiségét hozná. Pusztai alkotta meg az ikonikus “Iván és Joe” toposzt, valamint a három rajzban működő Jucikát (aki valószínűleg sok nő számára lehetett szerep-modell akkoriban).

Nagy kár, hogy nem dolgozhatott animációval, és így Jucikából nem lett Gusztáv. Itt csak jelezni szeretném, hogy ezidőben a magyar rajzfilmanimációs művészet is aranykorát élte. Szerencsére Várnainak alkalma volt rajzfilmben is dolgozni. Vasvári Anna nem formabontó módon ugyan, de hosszú ideig egy kivételesen egységes rajz- és humor-nyelvet képviselt, az ő érdeme a “női abszurd” gyakran pszichológusi finomságú megörökítése. A náluk majdnem tíz évvel fiatalabb Hegedüs István virtuóz rajzosságának
sajátos, depresszív vonalvezetés volt a védjegye. A szintén ehhez a nemzedékhez tartozó Fülöp György tőlük erősen eltérő, de szintén eredeti és egységes formanyelvben dolgozott: egyfajta plebejus expresszivitás jellemezte a legjobb munkáit.
És ne felejtsük, hogy mellettük, a Ludas Matyi szerkesztőségében olyan, náluk nagyjából húsz évvel idősebb klasszikusok is jelen voltak, mint a világhírű Kassowitz Félix, Toncz Tibor, Szűr-Szabó József, vagy éppen Szepes Béla (olimpikon és) sportkarikatúrista.

A Ludas Matyi című újság történetét általában a politika szempontjából szokták elemezni. A kommunista párt által alapított, hivatalos vicclap az egypárt vonalát volt hivatva képviselni olyanok számára, akik “más újságot nem olvasnak”. Egyértelműen a propaganda eszköze volt, egyfajta vállalati faliújság, ahol vicces formában ábrázolták azt, amit a főnökség megadott. Ehhez nem vártak el művészeti szempontból igényes formanyelvet, a rajzok grafikai nyelve, virtuozitása – ami a karikatúraművészetben fontos – itt mellékes volt. Egyértelmű szöveg tartozott a képhez, és ez a szöveg jelentette a lényeget. A karikatúra csak lejegyezte a szituációt. Ezen változtatott Kaján, Réber, Várnai, hihi és a többiek megjelenése. Mindegyikük kialakított egy igényes, és nemzetközi összehasonlításban is egyedi, rajzi formanyelvet. A náluk idősebb generáció általában a reklámgrafika irányából érkezett, és ezért eleve egy modern grafikai világgal jelentkezett: erre a legjobb példa Kassowitz Félix tevékenysége. Ami az ő számukra a reklámgrafika volt, az az új nemzedéknek a rajzfilm, a pop art, és a korszak progresszív illusztráció-művészete volt. Ez utóbbi jeles képviselői ebből az időszakból Heinzelmann Emma, vagy a későbbiekben az illusztrációra váltó Réber László. A karikatúrák esetében az új formanyelv kialakulásának kedvezett az egyszerű nyomdatechnika is, mert kreatívan lehetett élni a színes foltok, részlet-színezések lehetőségével.

A témaválasztás szabadsága 1956 után kissé kiterjedt: a vicclapot is enyhébben cenzúrázták, és ugyanakkor még erősen jelen volt a bátor, és a politikai kötéltáncot jól ismerő budapesti kabaré hagyománya. (Ezt a témát az a Kozma György kutatta, ki a 90-es évektől maga is foglalkozik karikatúrával.) A történelmi környezet, a diktatúra megkívánta nevettetés, a kabaré megmaradt hagyományai kialakították azt a mikroklímát, ami a magyar karikatúra-aranykorához vezetett. A Fészek művészklub apró könyvtárában sok fontos grafikai, kortársművészeti folyóirat, kiadvány megtalálható volt. 1968-ban hatalmas érdeklődést kiváltó, az egész Műcsarnokot betöltő országos karikatúra kiállítást rendeztek meg, és néhány olyan „objekt” is kiállításra került, amit akár pop-art-ként is be lehetne leltározni. Az idő múlásával a kiváló alkotók sora ugyan folytatható: Sajdik Ferenc, Brenner György, Lehoczky István, hogy megint csak a legkíválóbbakat emlitsük, de nem volt olyan jelentős a számuk, mint korábban, és mintha az intellektuális, kreatív képiségű karikatúra iránti érdeklődés is csökkent volna. A pop art-ot felváltotta a pangás unalma, majd a megváltozott politikai, gazdasági, társadalmi körülmények miatt 1992-ben a Ludas Matyi is megszűnt. (Ahogy egyébként a hatvan éves múltra visszatekintő angol Punch is 2002-ben.) Újabb, hatékony technikák jelentek meg “a más újságokat nem olvasók” egyre szélesebb rétegei elérésére. Némiképp hasonló figyelhető meg a nagyhagyományú kabaré-műfaj tekintetében is. Ennek a korszaknak a rajzai általában nem haladták meg az A4-es méretet. A műszaki rajzlapra tussal, később filctollal rajzolt, mára már megsárgult eredeti lapokon gyakran a ceruzavázlatok nyomai, radírozások, visszakaparások, fedőfestékkel letakart részek találhatóak, és nemegyszer a nyomdának szánt, ceruzával odaírt színezési utasításokat is olvashatjuk rajtuk. Mindez a kor rotációs ofszet nyomdatechnikájából következik: általában vonalas eredetiket reprodukáltak, amin a tónus nem jelent meg, ezért lehetett javítani, ceruzával ráfirkálni. Színezett rajzokat csak ritkán közöltek, és általában a címlapokon. A belső oldalakon publikált rajzokon maximum szinezett alányomást alkalmaztak, és általában világos, áttetsző színfoltokat – mindezt egyre inkább egy popos vizuális logika szellemében.

Az eredeti rajzok hátoldala is sokat elárul. Általában a címet, az újság pecsétjét, és a kicsinyítési (ez is hozzájárult a bravúros megjelenéshez) arányt találjuk rajtuk. Gyakran látni a hátoldal felső szélén ragasztásnyomot: sok esetben pauszpapiron jelezték a színezendő területeket.
Várnai György: A krimi múzsája (Ludas Matyi, 1964.04.20)
Mivel kevés rajzoló kérte vissza és őrizte meg az eredeti rajzokat – (szerencsére pl. Várnai György életműve fennmaradt), ennek a korszaknak a legtöbb eredeti rajza valószínű eltűnt a nyomdai tárolószekrények mélyén, majd végül elveszett.

Sugár János, 2009.

Takács Róbert: Nevelni és felkelteni a gyűlöletet (1/7) A Ludas Matyi karikatúrái az 1950-es években http://www.mediakutato.hu/cikk/2003_01_tavasz/03_nevelni_es_felkelteni/01.html

Berta Hubert: A Ludas Matyi 1969-es és 1979-es évfolyamának összehasonlítása. 203233. p. In: Metszetek a mindennapi élet politikai szociológiájából. Szerk. Kéri László, Bozóki András. Budapest, ELTE soksz., 1985.

http://www.ludas-matyi.com